.png)
- Szomorú vagy vidám?
- Inkább szomorú.
- Ugye? A dallam, amely elbeszéli, különös, szomorkás, keserű. Próbáljuk meg így elmesélni, „elénekelni” ezt a történetet! Persze, tudom, a hegedű egy hangszer, mégis a legtöbb dallam, amelyet eljátszunk rajta vagy egy korábban született dal, vagy a hegedű maga „énekel”, amikor egy-egy művet megszólaltatunk rajta.
A párbeszéd Dr. Kalló Zsolt hegedűművész, egyetemi adjunktus, a Capella Savaria művészeti vezetője és koncertmestere és a Kroó György Zene- és Képzőművészeti Kőbányai Alapfokú Művészeti Iskola egyik ifjú tehetsége között zajlott le, s amiről ők is meg hegedűik is beszélgettek, az Bartók Béla Mese című darabja volt.
Később színpadra állt egy szelíd, törékeny kislány, aki pontosan, szépen eljátszotta - Weiner Leó feldolgozásában - az „Elvesztettem keszkenőmet,…” kezdetű népdalt, majd kérdőn nézett a mesterre. Kalló Zsolt azon nyomban mellette termett, hamiskás mosollyal rápillantott, s így szólt:
- Incselkedtél már a fiúkkal? Tudod, amikor eldugod a füzetét, „véletlenül” lelököd a radírját…
A kislány fülig pirult, s alig hallhatóan válaszolt:
- Nem, még soha.
- Pedig a dalt éneklő lányka ezt teszi! Szándékosan ejti le a keszkenőjét, azután kíváncsian figyeli, melyik fiú veszi fel. Közben még tán kényeskedik is egy kicsit! Megpróbálunk mi is „elejteni egy keszkenőt” – könnyedén, játékosan?!
Alighogy a kendő „földet ért”, egy bő gatyás, víg juhászlegény „pattant ki” a vonó alól, s kurjongatva járta – no, nem mindjárt olyan féktelen jó kedvvel, ahogyan azt egy igazi juhászlegény teszi. Kellett némi idő, míg mester és tanítványa megfejtették a hangszer megszólaltatásának legmélyebben rejlő titkait: hogyan lehet belőle telt hangokat előcsalni, mikor kell „hosszú” és mikor „rövid” vonóval játszani, mi történik, ha valaki a hegedű közepén levő, ún. lábhoz, illetve ha attól távolabb, a fogólapon hegedül.
Ahogyan a pódiumon egymást követő növendékek játéka nyomán a teremben hol duhaj matrózok mulattak, hol egy XVIII. századi főúri lakoma vendégei táncoltak és csevegtek igen élénken egymással, arra is fény derült, mikor szabad, sőt, ajánlott a szerző „engedélye nélkül” vibratózni s hogy mekkora különbség van a „kocka” és a „gömbölyű” hangok között. Ez utóbbi „felfedezés” az iskola – egy tavaszi bécsi fellépésre készülő – vonószenekarának tagjait segítette-segíti, akiket Kalló tanár úr sok-sok jó tanáccsal látott el.
A kurzus során a mester időről időre feltette a kérdést:
- Szerintetek egy komolyzenésznek muszáj folyton komoly zenészként járni-kelni és muzsikálni? Mert szerintem egyáltalán nem! Gondoljuk csak végig! Ti például miért hegedültök? Én azért, mert szeretnék hatni – magamra és mindazokra, akik hallgatják a játékomat. Valahányszor kezembe veszem a hegedűt, azért teszem, mert szeretek JÁTSZANI, MESÉLNI, BESZÉLNI a körülöttem lévő emberekhez. Ti se próbáljatok meg mindig, mindenáron „előadni”! Inkább JÁTSSZATOK, s ha akarjátok, jövőre JÁTSSZUNK újra együtt!
Tanár úr, szeretettel várjuk!
Makray Györgyi