Ez az epidzód jutott eszembe tegnap este, amikor a Zenekaadémia felújítása utáni első ünnepi koncerten ültem a már nem nyikorgó széken, persze kissé furcsán érezve magam a csillogó-villogó díszektől, a friss festékillattól, a szokatlan, majdnem fekete színű oldalfalaktól - hisz ez az eredeti szín, évtizedek után helyreállítva - és persze gyönyörködve a végre szép és működő csillárokban, az elegáns miliőben. Megható volt az is, hogy annyi régi arcot látok, akikkel így együtt hosszú évek óta nem találkozhattam. Az ember persze rögtön zavarba jön, magam is ennyit változtam-e (finoman fogalmazva) az évek folyamán, mint a többiek? De ami a legfontosabb volt: érezhetően és bevallottan azonnal visszaáramlott a jelenlévőkbe a régi érzés, hogy ott lenni a Zenekadémia épületében kivételes állapot, azokban a falakban tényleg él valamilyen titokzatos szellem, akihez a szerelők, restaurátorok a mégoly alapos felújításkor sem férhettek hozzá, és aki a hosszú tétlenség után boldogan sugározta szét önmagát már az első protokoláris estén is.

 

A felemelő esemény végén azután beugrott egy néhány nappal korábbi, új élményem a genius lociról. Úgyhogy most, az egykori vizsga-fogalmazvány mellé kissé késői kiegészítéként, tisztelettel benyújtom ezt is:

Kőbánya genius lociját számomra a katonai sorozás jelentette az 1970-es évek végéről. A mai fiatalok hála a sorsnak nem tudják mi az. Reggel hatra a "Pataki Művházban" megjelenni, ott egy egész napot várni, közben vidámnak szánt, valójában idétlen, olykor vérfagyasztó oktatófilmeket nézni időtöltésnek, az utolsó órát anyaszült meztelenül várakozva egy öltözőben tölteni sokadmagunkkal, majd a bizottság elé állni és várni az ítéletet, amely normális esetben (akkoriban) két évet teljesen fölöslegesen elvesz majd az életünkből. Amikor este felé vége lett a szándékosan megalázó procedúrának, és zötykölődtem a buszon hazafelé, fogadalmat tettem: soha többé nem teszem be a lábam Kőbányára. Mágikus gondolkozás, kamaszos önvédelem, mintha ezzel megúszhattam volna a katonaságot. Természetesen nem emiatt úsztam meg, a Zenakadémia mentesített. Talán az egyetlen hely volt, ahonnan nem, vagy csak alig vitték el a fiatal fiúkat. A szorongás mégis oly erős maradt bennem, hogy évtizedekig megtartottam a fogadalmat.

 

Néhány éve tört meg a jég. Széll Rita, az azóta Kroó György nevét felvevő zeneiskola igazgatója hívott meg, vezessek egy diákhangversenyt a "Patakiban". Neki nem tudtam nemet mondani. Nem állítom, hogy nyugodt szívvel léptem át a három és fél évtizeddel korábban látott ajtót, majdnem el is késtem. De végül megtörtént. A teremben lassan felengedtem, nem tányérsapkás tisztek és fehérköpenyes sorozóorvosok fogadtak, hanem ragyogó fiatal arcok, mosolygós szülők, izgatott és lelkes diákok. Még náluk is izgatottabb tanáraikkal készültek a fellépésre. A pódiumon azután egyik remek zenei produkció hangzott el a másik után, és valamennyi odaadó fogadtatással találkozott a közönség részéről. Hamarosan érzékeltem, itt maradtak ugyan a falak, de a hajdani gonosz genius loci kiköltözött, nincs már itt, az új pedig nem a fiatalok életét megkeseríteni, hanem felemelni és kiteljesíteni akarja. Egyetlen este alatt véget ért a három és fél évtizedes lidérces mágia. Kőbányára azután mindig örömmel jöttem.

 

Most pedig legutoljára szinte személyesen jelent meg a genius loci, már majdnem pertuban vagyunk. Ha szavak nélkül is, de egyértelműen sugallotta, hogy számára mindegy milyen falakban ver éppen tanyát, ha lelkesedés, hivatástudat, tehetség várható, megfelel neki egy tornatarem is. Persze nem árt, ha kissé kellemesebbé teszik számára a környezetet, amennyire lehetséges rendbehozzák, kifestik, föltesznek néhány arra érdemes szép fotót a falra, ha freskóra egyelőre nem is telik, mint a száz év előtti Zeneakadémián. Most már tényleg elég, ha beállítanak egy jó zongorát, néhány kottaállványt, a többi az ő dolga.

 

Annak a tanári koncertnek alapján amit legutóbb a Kroó Zeneiskola immár hangversenyhelyszínné változott termében hallhattam, bátran állíthatom, a genius loci jól érezte magát az új falakban. Ő is kitett magáért. Tudnivaló, hogy nem tart minden zeneiskola tanári koncerteket, bizony már az is merészség, hogy a tanárok kiállnak a diákok elé. Nos, itt azután nem kényszeredett pedagógusi produkciók hangzottak el, hanem megmutatkozási vágytól duzzadó, tehetséges és nagyon felkészült - nyugodtan ki merem jelenteni - bárhol, bármikor koncertképes muzsikusok. Liszt La Campanella-ja, Debussy Boldog Szigete, Ysaye szólószonátája, Ravel Alborada del graciosoja a zeneirodalom válogatottan nehéz technikájú darabjai, de a többi mű is, Mozarttól, Bachtól, és a kevésbé ismert, de kiváló zeneszerzőktől mind, mind maradéktalan zenei élményt jelentettek. A végén még népzenei blokkot is kaptunk, lemezkész játékkal. Eszünkbe sem juthatott, hogy itt végső soron alapfokú művészeti intézményben vagyunk, ezek az előadások a Zeneakadémia szent pódiumán, vagy a világ bármelyik koncerttermében sikert arattak volna.

 

A Genius Loci, így, szándékoltan nagybetűkkel, személynévvé válik. Afféle láthatatlan koboldnak tekinthető, aki/amely - mint kiderült - képes tértől és időtől függetlenül bárhol megjelenni. Mintha biológiai lény lenne, osztódni, szaporodni és felnövekedni képes, azután pedig újból és újból szétosztani magát. Ha arra érdemesnek tart egy helyet, felbukkan. Igaz, szigorúan válogat, de ha már ott van, akkor érezhetően kiárad, zenei hangokba burkolózva belebújik a hallgatók lelkébe, felemelve azt valamilyen magasabb régióba. És bizony vigyáznunk kell rá, mert hiába, ha mégoly nagy erőfeszítések után meg is jelenik, ha méltatlanná válik a hely, lebbenő könnyedséggel hagy el bármikor. A genius loci tűnékeny szellem. És még végső soron az is meglehet, hogy nem is a falakban, hanem bennünk, magunkban lakik.

 

Kedves Tanár Úr, talán elfogadja még ezt a megkésett kiegészítést, de főképp azt remélem, hallja valahol odafönt ezeket a fiatalokat!