.png)
Kroó György
(1926–1997)
zenetörténész, zenekritikus
A modern magyar zenetudomány és zenekritika meghatározó alakja;
a Zeneakadémia tanszékvezető professzora;
a Magyar Rádió főmunkatársa.
Kroó György 1926. augusztus 26-án született Egerben és 1997. november 12-én halt meg Budapesten.Gyerekkorát a a könyvek és a zene határozták meg; édesapjának könyvkereskedése volt Egerben. A kisvárosi rendezett polgári életet a 2. világháború katasztrófája söpörte el, a családot koncentrációs táborba hurcolták, a tizenhét éves, munkaszolgálatos fiatalember elvesztette szüleit és testvérét. E hihetetlen tragédia soha nem felejthető verméből Kroó György magára hagyottan, a saját erejéből kapaszkodott föl, s teremtette meg életművét a megbocsátás, a humanitás szolgálatában. 1949-ben került hegedűsként a Zeneakadémiára Rados Dezsőhöz, akinél három évig tanult, majd 1951-ben az akkor alapított zenetudományi tanszakra iratkozott be. Zenei ambíciói itt bontakoztak ki, egy sor legendás professzor, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Molnár Antal, Gárdonyi Zoltán irányításával és inspirációjának hatására. Különösen szoros kapcsolat fűzte Szabolcsi Bencéhez, aki szinte benne találta meg a háborúban elvesztett fiát, míg Kroó a tanszék vezetőjében új, szellemi apára lelt.
1957-ben, friss diplomával a zsebében kezdte meg Kroó György azt a pályát, amelynek egy-egy szelete is teljes embert kíván. A Rádió Zenei Főosztályának szerkesztőjeként majd rovatvezetőjeként megszervezte és virágzó rádiós műfajjá tette a zenei népművelést, haláláig szerkesztette illetve alkotta sikerrel sorozatait (a legismertebbek: A hét zeneműve, Hallgassuk együtt), felelős szerkesztője volt a Rádió zenei magazinjának, az Új Zenei Újságnak, amelyben évtizedeken át, hétről hétre a legfontosabb hangversenyekről biztos ítélettel, a tehetség iránti nyitottsággal és lelkesedéssel mondott kritikát.
Szinte megszakítás nélkül írt. Könyvei, cikkei a zenetörténet különböző korszakaival foglalkoznak. Kroó György nem volt specialista szobatudós. Széles érdeklődése, lenyűgöző nyelvtudása, zene, színház, irodalom, képzőművészet gyors és rendkívül intenzív befogadása arra tette alkalmassá, hogy fontos összefüggésekről, nagy témákról gyakran nyilatkozzon meg. Műfaji határok nem léteztek számára: a legbonyolultabb dologról tudott élvezhető rádióelőadást készíteni, s egy látszólag egyszerű kérdés hatalmas tanulmányra serkenthette.
Zsigereiben érezte a zenét, s élményét írásban, szóban egyaránt maradéktalanul át tudta adni. Ez volt megejtően szuggesztív tanításának legfőbb titka (1961-től zenetörténet-tanárként, 1972-től haláláig a zenetudományi tanszak vezetőjeként). Kulcsa volt a lélekhez, az a bizonyos „hatodik érzék”, amelynek segítségével mélyebbre pillantott másoknál. Generációkat tanított, nemcsak a zenetudományi tanszakon, hanem – hangszeres muzsikusokat – általános zenetörténeti óráin is. Tanítása a különlegesen ihletett interpretáció izzásában vált költőivé, amelyet maradandóan égetett be tanítványai szívébe.
Részlet Batta András írásából
A múlt nagy tanárai – híres tanítványai a Zeneakadémián
(szerk. Csabda Mária, Gádor Ágnes, Szirányi Gábor)
www.lfze.hu/nagy_tanarok-hires_regi_tanitvanyok
Kroó György a magyar zenei élet legalább négy területén – kritikusként, zenei népművelõként, történészként, a zenetudományi iskola vezetõjeként – évtizedek óta ilyen meghatározó személyiség volt. Bizton tudhattuk egy-egy munkánk készítésekor, hogy az elõbb vagy utóbb Kroó György látókörébe kerül, és az õ elkötelezett európai mércéje szerint megmérettetik. Ha elmondta bírálatát az új kompozícióról, az interpretációról, az írásműrõl, súllyal esett latba, mert tapasztalhattuk: hosszú idõ óta ugyanazokért az értékekért száll síkra, nem a maga gondolataiban tetszeleg, magasabb rendű ügyet szolgál. Ha nem szólalt meg, oka volt hallgatásának, és magunkban kereshettük a hibát. Zeneszerzõ és elõadóművész apránként megtanulta érteni és értékelni a krónikás Kroó György kitüntetõ jellemzéseit, töprengéseit, szeretettel fogalmazott fenntartásait.
A zenei közügy szolgálata, s e szolgálat „magántudós" attitűdje Kroó György életfilozófiája volt. Ebben, mint annyi másban, Szabolcsi Bence volt a példaképe, de jószerivel túlment mesterén. A szolgálatot számtalan csatornán, következetesen, fõ-hivatásként művelte, miközben a szorosabban vett tudományos munkát egy idõ után szinte a „gentleman scholar" magánügy-szférájába terelte. Mérhetetlen energiát áldozott arra, hogy a zenei népművelés mûfajai ne sorvadjanak el […] Építõmester volt, és az általa emelt oszlopok tartósnak ígérkeznek.
Részlet Somfai László nekrológjából
Muzsika, 1997. december
Kroó György legfontosabb írásai
- Schumann (1958)
- Berlioz (1960)
- Bartók színpadi művei (1962)
- Muzaikáló zenetörténet I., III. (1964–1965)
- A „szabadító” opera (1966)
- Wagner (1968)
- Bartók-kalauz (1971)
- A magyar zeneszerzés 25 éve (1971)
- A magyar zeneszerzés 30 éve (1975)
- Rácz Aladár (1979)
- Heilawâc, avagy Délutáni álom a kanapén (1983)
- Az első zarándokév, az Albumtól a Suite-ig (1986)
- Szabolcsi Bence I-II. (1994)
* * *
A hét zeneműve [sorozatszerk.] (1971–1986)
* * *
A mikrofonnál Kroó György: Új zenei újság, 1960-1980 (1981)
A mikrofonnál Kroó György, 1981-1997 (1998)
Élet és műalkotás, ember és művész különös, sajátos, ismeretlen törvények szerint alakuló kapcsolata magyarázza, hogy a Hegedűversenyben mindennek az aggodalomnak, növekvő katasztrófahangulatnak, befelé fordulásnak nyoma sincs. Sőt ez a mű a legszabadabban áradó, melegen éneklő Bartók-melódiák foglalata. Valóságos ifjúi tűz és lendület élteti, stílusával vissza is nyúl a verbunkos jegyében eltöltött fiatal évekhez, ugyanakkor a legérettebb gyümölcsök páratlan zamatát kínálja. Ha a hasonlatok nem sántítanának, azt lehetne mondani, hogy Bartók, aki annyi mindenben folytatta Beethovent, most végre tovább tudja énekelni az ő boldogság-melódiáit is. S akinek Mozart jut eszébe, bizonyára az 1790-es évnek azokra a kompozícióira gondol, amelyeket a hangzás megfoghatatlan varázsa, az élet felett való ellebegés csodája itat át. Bartók Hegedűversenyét nem véletlenül hasonlították Bach, Beethoven, Brahms művéhez. Ez a darab valóban olyan klasszikus biztonsággal formált, olyan romantikusan bő invencióval készült és oly szerencsésen virtuóz és melodikus jellegű egyszerre, hogy pár esztendő alatt a nagyközönséget is meghódította. A kiforrott Bartók-stílus, a személyes költői hang itt tetszetősséggel, a kifejezésnek – Bartóknál a Két arckép óta nem ismert – közvetlenségével párosul. Ez a művész szereti az életet, az embereket, ez a muzsikus megtalálta a harmóniát.
Kroó György Bartók Hegedűversenyéről
(Bartók-kalauz, 1971)